egyszerűen elfog a rosszullét, ha meglátom a folyóson csoszogni a fogyatékkal élő kolléganőmet. Ahogy a csökött kis lábait próbálja egymás után emelni a fal mellett, közben körbenéz többször, hogy nem figyeli-e valaki, nem jön-e valaki. Az elején még sajnáltam. Megtanultam elviselni az amúgy elviselhetetlen csámcsogását, megtanultam megérteni az amúgy érthetetlen beszédjét, kb. elfogadtam, hogy arról is telefonál az anyjának, ha egy egyesen vonal helyett egy görbét húzott... de egyszerűen rossz látni, ahogy próbál szerencsétlen előrehaladni. A kb. 25 méterre levő mellékhelység egy félórás program. el nem tudom képzelni, hogy mennyi idő, amíg végigcsoszog az aulán a liftig, és onnan elcsoszog az irodáig. Az elején sajnáltam, utána nagyon sajnáltam, most már csak szimplán idegesít. Már korán reggel, amikor beérkezik. Amikor kilép a liftből már akkor hallom a koppcsosszt, az egyik cipője kopog, amikor lép, a másik meg surrog. Előre rosszul vagyok, hogy tudom, hogy mindjárt 10 óra, és neki tízóraiznia kell, előveszi az otthon készített, rosszesetben hagymásfelvágottas kis szendvicskét és elkezd csámcsogni. másképp nem tud enni. Idegesít a minden időhöz kötöttsége, neki 10-kor ennie kell, 12-kor wc-re kell mennie, 2-kor ebédelnie kell, és persze 5 percenként telefonálnia, hogy mi a fasz történet az elmúlt 5 percben. És nem annyira jó, hogy 5 percenként egy 2 perces makogást kell hallgatni. Elhatároztam, hogy nem fogom bántani őt, nem tehet róla, hogy ilyen lett (az anyja, aki hozzavisszi annál inkább, de ez más kérdés), inkább leírom, ha valami olyan van vele, minthogy neki vagy másnak mondjam. Mert ez a kolléganő ráadásul felettébb rosszindulatú is. És egy fogyatékos ember fogyatékos haragjától mentsen meg a fogyatékos világ.